1. Anyukám férjhez megy!

– Apa, anyám férjhez megy.

– Gratulálok neki az esküvőjéhez!

Kora reggel Bai Luo Yin nyugtalanul ébredt, felmelegedett a füle és a tarkója, beleizzadt a pizsamába. A perzselő nyári napok változatlanul kitartottak, az ablakon beáradó napsugárra ébredt, amely beborította a kis szobáját. Elhessegette elméjéből az álmosságot, kezével lazán letörölte a bőréről a nedvességet. Másodperceken belül a kitartó izzadságcseppek belepték tenyerét, és nyirkos érzést hagytak maguk után, ami felbosszantotta. Alig kezdődött el a reggel, és máris forrt a dühtől. Amikor végre felült, lustán belebújt papucsába, és kicammogott a mosdókagylóhoz. Fejét a csap alá lógatta, érezte, ahogy a jéghideg víz végigfolyik a nyakán. Ez sem segített sokat, csak kicsit élénkített a hangulatán.

Bai Han Qi az apja, a maga 185 centiméter magasságával az udvart söpörte. A család összes belső ügyét ő irányította, de sajnos alkalmatlan volt rá, semmi sem ment rendben. Még ha nem is akarta, Bai Luo Yin-t ez mindig is bántotta.

Miután Bai Lou Yin a fogkefével megdörzsölte a fogát a lefolyó mellett álló csészéből ivott pár kortyot, szájában megforgatta a vizet, majd kiköpte. Amikor elzárta a csapot, látta, hogy a víz a mosdókagylóban maradt. Úgy látszik, a lefolyó ismét eldugult. Pár perccel később egy fadarabbal kihalászott belőle egy rongydarabot. A víz pillanatok alatt eltűnt.

– Apa, megint a lefolyóba dobtad az alsóneműmet.

Bai Han Qi félúton járt, de hirtelen megállt, amikor meghallotta fia szavait. Eldobta a seprűt, és a két felállított rúd felé sétált, amelyeket egy kötéllel kötöttek össze, hogy azon szárogassák a ruhákat.

– Egy, kettő, három… – néhányszor megszámolta, de még mindig hiányzott egy fehérnemű. Bizonyára leesett, amikor a ruhákat mosta, és a piszkos vízzel együtt kiöntötte. – Hé, ne dobd el! Mosás után még hordható.

– Akkor tartsd meg, és hord te – mondta a fiú dühösen.

Bai Luo Yin elindult otthonról, és ahogy befordult a sikátorba belebotlott Yang Mengbe, aki éppen akkor lépett ki a házából. A Yang Meng név annyira különbözött a tényleges személytől, amennyire csak lehetett. Az apja fiatal korában a legismertebb szépfiú volt az egész faluban, finomabb sok hölgynél is. Sajnos akkoriban egyáltalán nem voltak nyitottak az emberek, aminek következtében az apja és a hozzá hasonlóan gondolkodó emberek sokat szenvedtek. Így az elveit megsértve, Yang Meng apja a génjei tovább adása érdekében feleségül vett egy robusztus nőt. Amikor a fiú megszületett, minden reményét egyetlen utódjába vetette, és a “Meng”, azaz “vad” nevet adományozta neki. Sajnálatos módon ez a gyermek kiskorától fogva az apjára ütött. Míg a többi vele egykorú gyerek kint a sárban játszott és fára mászott, ő a házban bújt el varrni és papírkivágásokat készíteni. Már ezért is épp elég verést kapott. Valahányszor az apja végzett az ütlegeléssel, letörölte a saját könnyeit, mielőtt folytatta volna a kioktatást a helyes útról, de Yang Meng a megadásnak semmi jelét sem mutatta.

– Mi történt a hajaddal?

Yang Meng megérintette a feje tetejét, közben a szomorúság nyoma megjelent csinos arcán.

– Ne is említsd! Ma reggelre, mire felébredtem, már eltűnt.

– Apád titokban leborotválta a fejedet tegnap este?

– Ne viccelj! Ki más tenné ezt rajta kívül?!

– Kettőnket valóban összeköt a sors – Bai Luo Yin felnevetett.

Yang Meng hirtelen felidézett valamit, és barátja tarkójára csapott.

– Amikor tegnap felhívtál, szó nélkül letetted. Mit akartál mondani?

Bai Luo Yin egy darabig hallgatott, mielőtt halkan válaszolt.

– Anyám férjhez megy.

Ezt hallva Yang Meng azonnal éber lett.

– Neked tényleg van anyád?

Bai Luo Yin mély levegőt vett.

– Azt hiszed, hogy az apám egy földigiliszta, mi? Az a fajta, amelyik az ötödik fázisban tárolja az energiáját, a hatodikban párosodik, majd végül megtermékenyíti magát, hogy befejezze a folyamatot?

Yang Meng annyira nevetett, hogy a vállai megremegtek.

– Ne piszkálj! Az igazat megvallva, amióta ismerlek, még sohasem láttam az anyádat.

– Badarság! Tavaly is hazajött, sőt, egy egész hétig maradt. Elfelejtetted? Pedig gyakran a házad közelében fordult meg a kocsijával.

– Ó…, most már emlékszem. Ő az anyukád? Miért néz ki fiatalabbnak, mint az unokahúgom?

– Keresed a bajt?

– Nem, dehogy is. De az unokahúgom csak néhány napja született, mégis ráncos az arca.

– Minden újszülött ilyen.

Yang Meng ezúttal nem szólt egy szót sem. Ahogy egymás mellett sétáltak, látva Bai Luo Yin kifejezéstelen arcát, összeszorult a szíve. A legjobb barátja kicsi kora óta mélyszegénységben élt. Most, hogy az anyja újra férjhez megy, csak elképzelni tudta a jelenlegi lelkiállapotát.

– Mi lenne, ha felbérelnék egy csoportot, akik elmennének az esküvőjükre, és összetörnék a helyszínt, mit szólsz hozzá?

– Te? – Bai Luo Yin kétkedő arccal fordult barátja felé. – Miféle embereket találhatsz? Csinos fiúk csoportja, akik egy operában lépnek fel, hogyan harcolhatnának egy csapat fegyveres katonával?

– Fegyveres katonák? – kérdezte megdöbbenve. – Az anyukád, pontosan kihez is megy feleségül?

– Egy vezérőrnagyhoz.

Yang Mengnek elakadt a szava.

– Ez… ez egy magas katonai rang…

– Mondd tovább.

– Miről beszéljek?

– Az emberekről, akiket fel akarsz bérelni.

Yang Meng arcát megvilágította feje fölött a nap, amitől szinte átlátszó lett.

– Ha felkeresem őket, az olyan, mintha a halálnak udvarolnék.

Bai Luo Yin hirtelen megállt, és elszántan nézett Yang Mengre. A szemében egy kitörésre kész lánggolyó rejtőzött, amit elfojtottak.

– Semmi baj, csak mondd el, mire gondoltál.

Yang Meng visszatartotta a lélegzetét, az önbizalma láthatóan megingott.

– A legidősebb nagybátyám egy olyan csoport vezetője, amelyik temetéseken jajgat. Arra gondoltam, hogy megkérem, keressen pár embert, akik elmennek sírni az esküvői szertartásra, de most…

– Ez jó! – Bai Luo Yin hirtelen félbeszakította Yang Meng szavait. – Hogyan léphetünk kapcsolatba a nagybátyáddal?

– Ne okozz nekünk gondot, mi csak hétköznapi emberek vagyunk.

– Ne aggódj – nyugtatta meg Bai Luo Yin, miközben ravasz mosolyra húzta a száját. – Biztosan ki tudjuk menteni a nagybátyádat ebből a helyzetből.

2. Apám megnősül!

– Xiao Hai, már lefoglaltam a helyet. Mikor indulunk holnap?

– Mondtam, hogy menni akarok?

Sun Jingwei¹ ajkán halvány mosoly jelent meg. Ezzel a kölyökkel mindig is nehéz volt bánni. Fiatal kora óta makacs és kompromisszum képtelen.

– A tábornok² azt mondta, hogy ezt a parancsot nem tagadhatod meg.

Gu Hai felállt, magas és robusztus termete nemes és katonai viselkedést sugallt. Miközben megállíthatatlanul sétálgatott a teremben, áradt belőle a magabiztosság.

– Akkor kötözzön meg, és vigyen oda.

E lazán kimondott szavak hatására Sung Jingwei szeme összeszűkült.

– Miért vagy ilyen? Az asszonyom már rég elhunyt, a tábornok pedig alig múlt negyvenéves. Nem várhatod el, hogy élete végéig egyedül éljen, nem igaz?

Sung Jingwei szavai Gu Hai fájó pontjába szúrtak.

– Soha nem bocsátom meg neki, ami az anyámmal történt.

Sun Jingwei ezt hallva Gu Hai mellé sietett, és odasúgta.

– Xiao Hai, nem beszélhetsz így. Ha a tábornok meghallja, elevenen megnyúz. Ami az anyáddal történt, az pusztán véletlen volt. Ezt még a törvényszéki nyomozó is megerősítette. Hogy lehet, hogy még mindig kételkedsz az apádban?

– Elég volt, ne mondd tovább. Tisztában vagyok a helyzettel.

Sun Jingwei egy nagy lépést hátrált, és a szokásos katonai tisztelgést mutatta be Gu Hai-nak.

– Akkor holnap érted jövök.

A délutánt Gu Hai a vívóklubban töltötte gyakorlással. Amikor megállt pihenni, és levette az arcmaszkját, egy meglehetősen kemény kéz eltakarta a szemét.

– Hagyd abba a hülyéskedést.

Jin Lulu leengedte a kezét, és összeszűkült szemmel a fiúra nézett. Gu Hai az arcára tette tenyerét, és néhányszor könnyedén megsimogatta, amivel nevetésre késztette a lányt. Jin Lulu, Gu Hai aktuális barátnője vékony, az átlagosnál magasabb lány volt. Nem nevezhető deszkának – a megfelelőbb leírás az lehetne –, hogy “elől hátul egyforma”. Amit alapból elvárnánk egy lánytól, az valóban nem volt ott. Ha azt hiszed, hogy az arca legalább szép, akkor nem tévedhettél volna nagyobbat. Enyhén napbarnított bőre és monolid³ szemhéja volt, lapos orral és vékony ajakkal. Igazság szerint ötven méterről nehéz megállapítani, hogy lány. Egy “lúzer” fajta, ami miatt a minden szempontból kiemelkedő “koronahercegünk” beleszeretett. Ráadásul, közel három éve szeretők.

– Hogyhogy lebarnultál? – Gu Hai halványan elmosolyodott.

 – Mostanában sokat úsztam.

Jin Lulu miután követte Gu Hai-t a pihenőbe keresett egy zsebkendőt, és letörölte a fiú izzadtságát. Valahányszor a közelében volt, mindig érezte az izzadsággal keveredő jellegzetes illatát. Ami alapján, ha nem ismerné, egy jóképű, érett , harmincév körüli férfinak képzelte volna, nem egy fiatal srácnak.

– Buta lány, mit bámulsz? –  Gu Hai kinyújtotta a karját, és ölelésbe vonta Jin Lulut, majd könnyedén felsóhajtott. – Apám megnősül, és holnap tartják az esküvői szertartást.

– Ilyen gyorsan? – fejét felemelve Gu Hai-ra nézett. – Mi a terved? Elmész apád esküvőjére?

– Szerinted menjek, vagy ne?

– Miért ne? Meg kell értetned a nővel, hogy csak egy ember mondhatja meg a tutit a háztartásotokban. Neki nincs joga azt csinálni, amit akar!

Gu Hai mélyen elrejtette a tehetetlenségét.

– Tényleg nem akarom látni őket. Hát nem tudod? Anyám balesete előtt is ismerték egymást. Apámnak ebben a helyzetben egyáltalán nem szabadna megnősülnie. Ezt anélkül is meg kell értened, hogy kimondanám.

– Talán mindent túlgondolsz.

Gu Hai a szájához emelte a palackot, ivott pár korty vizet. Amikor az ádámcsutkája megmozdult, Jin Lulu kuncogott, és megcsípte, amitől majdnem megfulladt.

– Szerinted, ha felbérelnék egy csapat riportert, akik részt vesznek a holnapi ünnepségen, és elérném, hogy féktelen kérdésözönt indítsanak, az negatív hatással lenne rájuk?

Jin Lulu megdöbbent ezen a terven.

– Össze akarod zavarni az esküvőt?

– Régóta bosszút akarok állni apámon.

– Azt hiszem, nem lesz könnyű riportereket szerezni. Még ha sikerül is, a tévécsatorna lehet, nem engedi, hogy leadják, és minden erőfeszítésed hiábavaló lesz – válaszolta a lány elgondolkodva.

– Tévedsz. Nem ez a célom. Nem akarom, hogy bármit is leadjanak. Azt akarom, hogy zavart okozzanak, és senkinek se jusson eszébe, hogy boldog legyen.

– Ó…, most már értem. Az, hogy a riporterek ott vannak-e vagy sem, nem fontos. A lényeg az, hogy pánikot és zűrzavart okozz, igaz?

– Nagyon okos vagy – Gu Hai sötét szemében különös szikra villant.

¹ Sun Jingwei – a “Sun” a vezetéknév, a “jingwei” pedig (biztonsági) őrt jelent, nem pedig a keresztnevét, ezért fordítható Sun biztonságiőrnek. Mi továbbra is Sun Jingwei néven fogjuk megemlíteni.

² “Tábornok…” – ebben a mondatban használt szó valójában ,ami magas rangú tisztviselőt jelent, de mi tábornoknak vagy Gu tábornoknak fogjuk szólítani.

³ A monolid szemhéj egy olyan természetes szemhéjformát jelent, amely egyenletesen lefedi a szemet, anélkül, hogy jelentős redők vagy hajlatok lennének. Ez a szemhéjforma általában ázsiai embereknél gyakori, de más etnikai csoportokban is előfordulhat. 

3. Legyünk testvérek!

Yang Meng nagybátyja négy embert küldött Bai Luo Yinhez, Ma Tu-t, La La Man-t, San Zhazi-t és Si Lingdang-t.¹ Már a becenevükből is látszott, hogy nem különösebben okos társaság. Ha lenne eszük, nem tennének ilyesmit.

Ahogy Ma Tu üres tekintettel bámulta az előtte álló ötcsillagos luxusszállodát, nem tudta megállni, hogy ne köpjön a tenyerébe. Utána összecsapta mindkét kezét és dörzsölni kezdte, miközben arca izgatottságról árulkodott.

– Ma addig fogok jajgatni, amíg el nem veszítem a hangom.

San Zhazi zavarba jött.

– A jajgatás 300 jüanba kerül², de az a gyerek csak 200 jüant adott kettőnknek. Ha addig jajgatsz, amíg el nem veszíted a hangodat, akkor nem mi leszünk a vesztesek?

– Fogd fel úgy, hogy adok neki 100 jüant.

La La Man lekuporodott a fal tövében, és Ma Tu-ra nézett.

– Miért?  Ki mondta neki, hogy egy ilyen drága helyen lakomázzon!

Si Lingdang szó nélkül félreállt. Ahogy bámulta az előtte elhaladó luxusautókat egyre jobban elbizonytalanodott.

– Lingdang, mit csinálsz?

– Most látom, hogy az itt parkoló járművek mind a hadsereghez tartoznak. Ez a személy biztosan nem akárki!

– Ne már! Azt hiszed, hogy aki itt rendez lakomát, annak ugyanolyan erkölcsi tartása van, mint nekünk?

– Nem, nem erről van szó… Úgy értettem, hogy ne dúljuk fel ezt a helyet ostobán. Ha betörünk, lehet, hogy a végén három-öt évet csücsülhetünk a börtönben…

– Ne zsörtölődj már ennyit. Szégyenbe akarsz hozni minket? Különben is, ha ennek a munkának vége, még 1000 jüan jár. Hát nem akarod?

Si Lingdang kedvetlenné vált, ahogy a biztonsági őrök sorait nézte, és hallgatott.

– Látom, hogy valaki bemegy. Menjünk mi is. Vegyük elő a meghívókártyát, és haladjunk a terv szerint. Ha már elvállaltuk, ne csináljunk hülyét magunkból.

– Várj! – állt meg Si Lingdang hirtelen.

San Zhazi türelme fogytán volt.

– Nem tudnál egy kicsit okosabb lenni? Ha nem kell a pénz, add nekem.

– Én… azt hiszem, riportereket láttam.

A másik három odakapta a tekintetét, amerre Si Lingdang nézett.

– Ha ők is bemennek, hogy élőben közvetítsék az esküvői ceremóniát, akkor a Pekingi Esti Hírek mai kiadásában mi leszünk azok, akik a címlapra kerülnek. Nekem már nem kell ez a pénz. Ha meg akarjátok csinálni, akkor hajrá! – Si Lingdang dühösen elfordult, hogy távozzon.

– Gyere vissza! – ordított Ma Tu.

Látva, hogy Ma Tu mindjárt dührohamot kap, San Zhazi gyorsan megragadta őt és Si Lingdangot.

– Hagyjátok abba a veszekedést, ők nem csak riporterek? Mi lenne, ha odamennénk és elkapnánk azt a kettőt? Mi négyen vagyunk, ők ketten.

– Pontosan! – La La Man bátorsága százszorosára nőtt. – Ellophatjuk a felszerelésüket is! Az ott, a fickónál, úgy néz ki, mint ami sok pénzt ér!

– Rendben! Akár meg is tehetjük! – Ma Tu is csatlakozott. – Nem kell jajgatnunk. Úgyis csak 1000 jüant kapnánk. Ellophatjuk a holmikat, és eladhatjuk. Szerintem több mint 5000 jüanért el tudnánk passzolni. Utána visszaadhatjuk a pénzt a főnök unokaöccsének, és azt mondjuk, hogy nem akartuk megtenni, mert nagyon kockázatos volt.

– A nap végén Da Ge³ az okosabb – nevetett fel San Zhazi.

Ezek után mind a négyen elindultak a riporterek felé.

A “riportereket” Gu Hai bérelte fel, akinek még azt is meg kellett tanítania, hogyan használják a felszerelést, hogy tudjanak a helyszínen filmezni. Gu Hai-nak azért volt erre szüksége, mert bárki, akinek van egy kis esze, tudta, hogyha idejön, azzal hatalmas kockázatot vállal. Következésképpen ez a kettő is a szálloda bejárati kapujánál időzött anélkül, hogy be mertek volna menni, annak ellenére is, hogy volt  meghívójuk.

Ma Tu kivárta a tökéletes alkalmat, és intett a mögötte álló három embernek.

– Gyertek közelebb. Először tegyünk úgy, mintha barátkozni akarnánk velük, aztán csalogassuk őket egy kihalt helyre. Utána támadhatunk.

Mindhárman bólintottak és lazán követték Ma Tu-t. A kamerát cipelő “riporter” éppen összeszedte a bátorságát, hogy a bejárat felé induljon, de hirtelen meglátta a feléjük közeledő embereket.

– Hé, haver! Beszélgessünk.

– Ahhhh!! – A két álriporter felüvöltött, és anélkül, hogy összebeszéltek volna, a szálloda mögötti kis sikátor felé menekültek nyomukban az üldözőikkel. A viselkedésüket elnézve azt hitték, hogy négy civil ruhás rendőr van a nyomukban. Gyorsan ledobták a felszerelést, leintettek egy taxit, és elmenekültek.

– Mi a fene folyik itt? – Si Lingdang felhúzott szemöldökkel döbbenten bámulta a kamerát.

– Honnan tudhatnám? – zihálta San Zhazi.

– Ezek a holmik lopottak? – La La Man megvakarta a fejét.

– Kit érdekel! – Ma Tu habozás nélkül a vállára tette a felszerelést. – Menjünk. Keresnünk kell egy helyet, ahol eladhatjuk. Ha sikerül, ebben a hónapban nem kell dolgoznunk.

– A tervünk tényleg bevált! – Összenéztek és nevetésben törtek ki.

¹ Ma Tu – kopasz, La La Man – aljas görény, San(3) Zhazi – salak, Si(4) Lingdang – kis csengettyű.

² 200 ~ HUF10,064, 300 ~ HUF15,096, 1000 ~ HUF50,321 (1 ~ HUF50) 2023. októberi árfolyamok

³ Da Ge – legidősebb testvér/nagy testvér/bandavezér/főnök – ebben az esetben a legidősebb személyre utalnak.

4. Hogy szerettél bele?

– Mi folyik itt?

– A két ember, akit felbéreltél, azt mondta, hogy aznap civil ruhás rendőrök követték őket. Az utolsó pillanatban eldobták a felszerelést és elmenekültek, mert féltek, hogy találnak valami információt arról, hogy kik ők.

– Milyen információkat találnának?

– Hamis riporterek…

– Ki mondta, hogy csak hivatásos riportereknek lehetnek kameráik? – Gu Hai mérgesen félbeszakította a másik embert. – Hadd kérdezzem meg, honnan tudni, hogy azok civil ruhás rendőrök?

– Hirtelen utánuk eredtek, amitől pánikba estek, és csak…

– Üldözőbe vették őket? – Gu Hai kiegyenesedett a kanapén. – Egy csapat ostoba embert béreltünk fel? Civil ruhás rendőrök? Azok rablók voltak, és az embereidet szemelték ki maguknak!

– R-r-r-r-r-rablók… ez lehetetlen…

– Lehetetlen? – Gu Hai lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. – Akkor hadd kérdezzem meg, mi van azokkal a felszerelésekkel?

Ezúttal a kihallgatott személy már nem szólt egy szót sem. Gu Hai megnyugodott, és intett a kezével.

– Csak menj el.

Gu Hai keresztbe fonta a karját, majd az orrnyergét dörzsölte. Az esküvői szertartáson történtek jártak a fejében, hiába várta reménykedve, végül minden meghiúsult. Valójában, ha jobban belegondolt, rájött, túl naiv volt. Még ha azok ketten gond nélkül megérkeztek volna a helyszínre, és sikerült volna megzavarniuk a szertartást, változtatott volna valamin? A válasz egyértelműen az, hogy semmin. Az apja, akit gyerekkora óta tisztelt, változatlanul fogta volna egy másik nő kezét, hogy még egyszer belépjen a házasságkötő terembe. És az anyja, aki a férje miatt halt meg, továbbra is feküdne a hideg sír mélyén. Gu Hai az ablaknál állt, és kinézett. Anya, hiányzol.

– Xiao Hai, a nénikéd az. Végeztél? A tévéállomás sürget, siess, és küldd vissza a felszerelést.

– Eltűnt – feleli Gu Hai.

– Mi tűnt el?

– Minden. Amint lehet, veszek nektek újat.

Gu Hai épp befejezte a hívást, amikor az apja és a mostohája hazaértek. Ez volt az első alkalom, hogy az újonnan alakult család közösen vacsorázott. A fiú az asztalnál egyetlen szó nélkül evett. Gu Wei Ting a fiára pillantott.

– Miért vagy ilyen csendes?

– Vacsora közben nem szabadna beszélni, ugye?

– Ma szabad.

– A tábornoknak jelentem, nincs mit mondanom.

A békés ebédlőben hirtelen éles nevetés hallatszott, amitől Gu Hai majdnem megfulladt. Őszintén szólva, ilyen erőltetett nevetést az elmúlt tíz évben nem hallott ebben a házban. Úgy tűnt Gu Wei Ting már hozzászokott ehhez a hanghoz, mivel arckifejezése nem változott, és nem is ugrott fel a sokktól. Egyszerűen felkapott egy papírzsebkendőt, és átadta a mellette lévő nőnek, mielőtt halkan megszólalt.

– Töröld meg a szád, az étel kifröccsent.

– Bocsánat.

Jiang Yuan könnyedén felnevetett, és megtörölte a száját, miközben időről időre Gu Hai-ra nézett. Látva, hogy a fiú nem vesz róla tudomást, pálcikájával felkapott egy darab halat, és tányérjába tette.

– Egyél még.

Gu Hai ismét meglepődött ezen a nőn. Úgy gondolta, hogy az apjának legalább olyan valakit kellett volna találnia, aki hasonló az anyjához. De ennek a személynek, azon kívül, hogy fiatal és csinos, nem volt más erőssége. A mosolyában rejlő csipetnyi bujaságon kívül inkább egy vidéki nőnek mondható. Hogyan szerethetett bele Gu Wei Ting? Lehetséges, hogy túl sok egzotikus csemegét evett, és változatosságként hirtelen ki akarta próbálni?

– Hozd át holnap a fiadat, és lakjon velünk.

Amint a mondat elhagyta Gu Wei Ting száját, az ebédlőben fagyos lett a levegő. Bár Gu Hai csendben maradt, az arckifejezéséből ítélve nem volt nehéz kitalálni, mit akarna mondani.

– Xiao Hai – mosolygott Jiang Yuan. – A fiam egyidős veled, és nagyjából ugyanolyan természetű. Úgy hiszem, jól ki fogtok jönni egymással.

– Ha jön, én elmegyek.

Gu Hai ezzel a mondattal Jiang Yuan-ba fojtotta a szót. Apja dühös lett.

– Máris elmehetsz.

Gu Hai felállt. Jiang Yuang látva a fiú minden rezdülését magyarázni kezdett.

– Ne veszekedj apáddal. Egyáltalán nem arra gondoltam, hogy a fiam ide költözzön. Elég közel áll az apjához, és nem szokott hozzá, hogy velem éljen.

Egy negyvenéves elvált nő, tizenhét éves fiúval. Gu Wei Ting, te tényleg tudod hogyan kell élni. Ennek a nőnek a kedvéért tervezted el, hogy csapdába csalod a feleségedet, aki húsz éven át kísért?

– Függetlenül attól, hogy jön vagy sem, nekem akkor is el kell mennem.

Gu Wei Ting arca elsötétült, és bármennyire is egyenesen állt, látható volt széles vállainak enyhe remegése. Gu Hai figyelmen kívül hagyta a dühtől égő szempárt. Régóta el akart menni, de mindig hiányzott hozzá a motiváció, most végre teljesíthette a vágyát.

5. Ne említsd a családjukat!

– Ébredj fel, ne aludj vissza. Menj, vedd meg a gyógyszereket a nagymamádnak.

Bai Luo Yin álmosan megdörzsölte a szemét, és látta, hogy kint még mindig sötét van.

 – Nem kell sorszámot húzni, mivel van recept. Egyből beállhatsz a sorba.

A fiú csak felnyögött és megfordult.

– Siess, hogy hamar vissza tudj jönni. A nagymamád aggódik.

Bai Luo Yin egy kis idő után felkelt az ágyból.

Az elmúlt tíz évben minden reggel ugyanaz az étel, kenyérszelet és puha babtúró. Minden nap Bai Han Qi volt az első, aki a reggelizőbódéhoz ért. Néha, amikor a bódé tulajdonosa még nem érkezett meg, ott várt a nőre. Fokozatosan megismerkedtek egymással, és valahányszor Bai Han Qi elment a bódéhoz, a nő azonnal becsomagolta a reggelit, és átadta neki.

– Már tele vagyok. – Bai Luo Yin letette a kanalát.

Bai Han Qi a fiára bámult.

– Mindig hagysz egy falatot.

Bai Luo Yin rossz szokása volt. Függetlenül attól, hogy mit evett, mindig hagyott egy falatot. Még ha nem is lakott jól, mindig maradt egy kis étel; ez a szokás gyerekkorában kezdődött. A családjának akkoriban nem volt elég ennivalója, Bai Han Qi mindig félretette Bai Luo Yin számára, amit csak tudott. A fiú ezért is nagyon szerette az apját, de sajnálta őt. Minden alkalommal hagyott az apjának egy-egy falatot a saját adagjából. Bár most már nem lenne erre szükség, de ez a rossz szokása megmaradt.

Ma péntek volt, és mivel az orvosok hétvégén nem rendeltek a jóhírű kórházban hosszú volt a sor. Tele emberekkel, mintha ingyenes vizsgálati nap lett volna. A préselődő tömeg pontosan úgy nézett ki, mint a pekingi metró csúcsforgalom idején.

– Hé, tesó, a lábamra léptél.

– Lehetetlen, a lábunk még csak nem is érinti a földet.

A sorban Bai Luo Yin előtt egy gyönyörű lány állt. A mögötte álló személy lökdöste, ami miatt többször is nekiment a lánynak. Nem tudta eldönteni, hogy örüljön vagy bosszankodjon. Ha még egyszer nekimegy, attól tartott, hogy teherbe esik! Bai Luo Yin gondolatai az előtte álló gyönyörű lányon jártak, amíg valaki mögötte meg nem veregette a vállát.

– Hé, szépfiú. Hozzád beszélek! – Megfordult, hogy megnézze ki az. Két divatosan öltözött lány állt ott. – Két lehetőséget adok, vagy hagyod, hogy eléd álljak, vagy, add meg a telefonszámodat.

– 136XXXXXXXXXXXX

A lányok boldogan kuncogva sétáltak el. Az elöl álló lány hátrafordult, hogy a fiúra nézzen.

– Ez tényleg a telefonszámod volt?

– Még mobiltelefonom sincs.

Miután délig várt, Bai Luo Yin végül hazamehetett egy táska gyógyszerrel, amely egy havi kiadás összegébe került. A tágabb családja hiába nem volt olyan szegény, mint ők, mégis nekik kellett kifizetni, mert a nagymamája számára nélkülözhetetlenek. Míg a nagymamája a gyógyszerekre támaszkodott, addig a nagyapjának időnként intravénás infúzióra volt szüksége amiatt, hogy megakadályozza az agytrombózis kiújulását.  Bai Han Qi-nek két idősebb testvére volt; a legidősebb orvos, aki egy neves pekingi egyetemen tanított professzorként, havi tízezer jüant meghaladó jövedelemmel, számtalan egyéb projekt mellett. A legnagyobb hobbija azonban az volt, hogy szegény embernek álcázta magát. A második idősebb testvér üzletember, aki pazarul élt, de valahányszor az idősödő szüleinek orvoshoz kellett menniük, a zsebében lévő pénz mintha varázsütésre eltűnt volna!

– Nénikém – Bai Luo Yin udvariasan üdvözölte az előtte álló szomszédot.

– Már vissza is jöttél? Mi lesz otthon az ebéd?

– Nem tudom.

Bai Luo Yin egy autó dudálását hallotta meg maga mögött. Megfordult, hogy megnézze, de csak egy fényűző katonai járművet látott. Aztán megpillantotta a jármű utasát, aki egy fiatal, gyönyörű hölgy. Bai Luo Yin felgyorsította a lépteit.

– Xiao Yin! – Hogy utolérje Bai Luo Yin-t, Jiang Yuan-nak nem volt más választása, mint futni a felhúzott hosszú szoknyájában. Ha Gu Hai látta volna, azt gondolná, hogy a nyilvánosság előtt megalázza. – Miért kerülöd az anyádat? – A fiú hallgatott.

– Azért jöttem, mert beszélnem kell veled. Szállj be a kocsiba.

Bai Luo Yin egy centit sem mozdult, miközben hideg és közömbös arckifejezéssel nézte a nőt.

– Ha nem válaszolsz, akkor bemegyek a házad udvarára.

Bai Luo Yin hallotta kiszűrődni a nagymamája hangját az udvarról, a kezében tartott műanyag zacskóban lévő gyógyszerekre nézett. Egy darabig küzdött, mielőtt beszállt az autóba.

– A középiskolában, ahová jelenleg jársz, alacsony az érettségi arány, és a tanítási környezet is gyenge. Már felvettem a kapcsolatot egy magángimnáziummal, így a hátra lévő két évben tanulhatsz ott. Az egyetemi felvételi vizsga után el tudom intézni, hogy külföldön tanulhass.

Bai Luo Yin csak két szót mondott.

– Nem megyek.

Jiang Yuan előre sejtette ezt a választ, de nem volt hajlandó feladni.

– Gyűlölhetsz engem, és még azt is megkérdőjelezheted, hogy milyen anya vagyok, de magadnak nem tehetsz rosszat. Mit érhetsz el azzal, hogy abban a kopott középiskolában tanulsz? Egyidős vagy az új férjem fiával. Ő is abba a magángimnáziumba jár. Határtalan kilátások vannak a jövődre nézve. Miben különböztök egymástól?

Új férj – Bai Luo Yin rosszul érezte magát e két szó hallatán.

– Ne mondd, hogy apád nyomdokaiba akarsz lépni és egész életedben semmirekellő ember akarsz lenni, aki negyvenévesen még mindig biciklivel jár dolgozni? – folytatta az anyja.

Bai Luo Yin nyelt egy nagyot, és végre megszólalt.

– Egy személy magatartását és teljesítményét nem pusztán az alapján ítélik meg, hogy milyen a vagyoni helyzete, hanem inkább, hogy mennyi vagyonnal sikerült segítenie másokon. Szeretném megkérdezni tőled, Jiang Yuan asszony. Te, aki luxusautókat vezetsz és dizájner táskákat hordasz, hány embert támogattál?

Ezek a szavak olyanok voltak, mint a kések, gyomorszájon szúrták Jiang Yuant. Üres tekintettel bámult a fiára, mielőtt remegő ajkakkal beszélni kezdett.

– Tudom, hogy nem teljesítettem megfelelően az anyai kötelességemet, ezért most jóvá akarom tenni. Mivel csak tizenhét éves vagy, én pedig még mindig fiatal, miért nem adsz nekem egy esélyt?

– Adok… Többé ne keress engem.

Bai Luo Yin kiszállt a kocsiból, és egyenesen a kapu felé indult.

– Xiao Yin! – Jiang Yuan utána kiáltott.

A fiú erősen összeszorította az öklét, és visszanézett Jiang Yuanra.

– És soha többé ne említsd előttem azt a családot. Elegem van belőle.